4. fejezet

Miért is ne, gondoltam felrakok még egy fejezetet ma. Most, hogy van kedvem írni, gyorsan szaporodnak a betűk.
Azért remélem valaki olvassa, nem csak magamnak rakom fel a részeket. :)
Jó olvasást!


Ráadásul tudtam is, hogy kik ők. Tom Hilde és Johan Remen Evensen. Hirtelen megtorpantam. Mit keres két norvég az én szobámban? Ők is csak álltak, és bámultak rám. Ekkor leesett. Rossz szobába nyitottam be.
Gyorsan elnézést kértem, és már szaladtam is ki. Megtaláltam a saját szobámat, és gyorsan bezárkóztam. A hirtelen döbbenettől még sírni is elfelejtettem. Aztán nevetni kezdtem.
“Milyen béna vagyok!”
Gyorsan megigazítottam a sminkemet. Talán mégis csak jobb lenne, ha lemennék. Bár így most, hogy beégettem magam a norvégok előtt, lehet, hogy ez nem a legjobb ötlet.
Mikor már tűrhetően néztem ki, úgy döntöttem, bulizok egyet. Ahogy kinyitottam az ajtót, láttam, hogy Kamil épp akkor kopogott volna be.
- Sajnálom - kezdte.
Elmosolyodtam, majd beinvitáltam.
- Ne haragudj kérlek. Nem akartam kiabálni, csak kicsit egyedül maradni. Felhúztam magam azon, hogy Jurij elmondta. Meg az alkohol is kicsit betett. Amúgy soha nem ordibáltam volna veled, ugye te is tudod? Meg... - hadarta.
- Nyugi, nyugi! - állítottam le, majd átöleltem.
Kamil nagyon szorosan ölelt engem, nem hagyta, hogy elegedjem. Nem mintha akartam volna. Jó volt egy kicsit megnyugodni az ölelésében. Aztán észrevettem, hogy sír.
Hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek. Régóta vagyunk legjobb barátok, mindig mindent elmondunk egymásnak. Emlékszem, hányszor sírtam a vállán az osztályom miatt, vagy esetleg fiúk miatt. Azt viszont sosem láttam, hogy sírt volna. Ő mindig olyan erős volt, és mindig olyan vidám.
Nem tudtam semmit mondani neki, így csak öleltem továbbra is. Tíz perc múlva elengedett.
- Elmegyek zuhanyozni. Tudsz addig nekem falazni a partin?
Bólintottam, és együtt hagytuk el a szobámat. Ő átment a sajátjába, én pedig a szálloda konferenciacsarnokába vettem az irányt.

Jurij már aggódva várt engem.
- Hogy van Kamil? - kérdezte egyből.
- Nem jól. De legalább ki tudta adni magából valamennyire. Nem beszél róla, de nem rejti el előlem, hogy baj van.
A szlovén csak bólintott egyet, majd felém nyújtotta a karját. Belekaroltam, mintha valami bálba mennénk, pedig csak egy sima buli volt. Persze egyből a pult felé vettük az irányt.
- Két sört kérnénk - szólalt meg Jurij, mikor odaértünk.
Megkaptuk a söröket, és leültünk az egyik asztalhoz. Már majdnem megittuk a sörünket, mire Kamil leérkezett. Leült mellénk, egy üveg pezsgővel, és három pohárral.
- Ha már nyertem ma, ünnepeljük meg - mosolygott ránk, és már öntötte is ki a pezsgőket. Koccintottunk, majd tovább beszélgettünk, de most főként a versenyről volt szó. Kail nem igazán akart beszélni Ewáról és arról a bizonyos másik lányról.
“Vagy fiú...?” - döbbentem meg hirtelen, ám ezt a gondolatot hamar elvetettem. Ha már megházasodott, csak nem később jut eszébe, hogy meleg. Tiszta Jóbarátok lenne.
Egy ideje már ott ültünk, mikor valaki megállt felettünk.
- Egy táncot? - kérdezte tőlem egyből.
Felnéztem, és megdöbbentem. Tom Hilde állt ott, a norvég srác, akire rányitottam a buli előtt.
- Ööö... persze - mondtam, és felálltam. Jurij csak mosolygott rám, és bíztatva lökdösött, hogy menjek már.
Miért is ne? Valami vonzott engem a norvég fiúban, bár nem az a tipikusan helyes srác. Mindenesetre valami megfogott benne. Bár az, ahogy az öltönyben kinézett, eléggé furcsa volt. Inkább vicces, mint elegáns.
- Bocs, hogy rátok nyitottam - kezdtem egyből a társalgást. Kicsit bele is pirultam.
- Á, ugyan, semmiség. Szerintem legalább annyira meglepődtél, mint mi - nevetett rám.
- De tényleg bocsi. Azt hittem az az én szobám. Nem igazán szoktam szállodában megszállni.
- Semmi gond, tényleg - nyugtatott. - Egyébként már jobban vagy?
- Tessék? - döbbentem meg a kérdésén.
- Kicsit mintha ideges lettél volna. Mintha sírtál volna.
- Hát, nem nem sírtam. És igen, jobban vagyok már, köszi. Kicsit kiakadtam, de már mindegy.
- Nem akarsz beszélni róla, mi?
Bólintottam egyet, és megértette, hogy ezt a témát most hanyagolnunk kell. Egy ideig nem is beszéltünk, csak csendben táncoltunk. Amikor pedig már eléggé elfáradtunk, elköszöntünk egymástól, és leültem vissza az asztalhoz.
- Na, milyen volt? - kérdezte egyből Jurij. - A norvég herceg elcsábított?
- Hahaha - húztam el a számat, majd mosolyogva hozzátettem: - Amúgy sem ő a norvég herceg.
Nevettünk egyet, majd elmeséltem a fiúknak a rányitós sztorimat, persze kihagytam, az idegesen, a sírás határán állós részt.
Az este további részében még iszogattunk pár felest is, az utolsó emlékem pedig az, hogy a norvégokkal együtt táncoltunk.

Reggel borzalmas fejfájással keltem. Nyögtem egyet, majd kinyitottam a szemem. Valami viszont nagyon furcsa volt. A szoba mintha teljesen a fordítottja lenne az enyémnek, ráadásul az ablakba egy síugró ruha volt felakasztva.
Felültem, és körülnéztem. Egyedül voltam, egy szál bugyiban, a többi ruhám pedig össze-vissza hevert a földön. Gyorsan felöltöztem, majd gondoltam megmosom az arcom. A fürdő viszont foglalt volt.
- Hol vagyok? - suttogtam magam elé, majd gyorsan el is hallgattam. Furcsán veszi ki magát, ha így magamban beszélek.
Nagyon érdekelt, ki lehet a fürdőben, viszont féltem is tőle. Ki tudja mi történt az este. Hallottam, hogy a vizet elzárták. Ijedtemben elindultam az ajtó felé, ám az zárva volt.
“Hol a kulcs?” - kezdtem keresni azt, majd megláttam az éjjeliszekrényen. Végre megfogtam, és indultam is az ajtó felé.
Ekkor jött ki a fürdőből az illető vizes hajjal, egy szál törülközőben.
- Szia - köszönt rám.
- Szia - a hangom elment, alig lehetett hallani.
- Ne haragudj, hogy ott hagytalak az ágyban - kezdte. -, de kicsit megijedtem reggel. Nem emlékszem igazán az estére.
- Hát, igazából én sem - vallottam be, majd elmosolyodtam. - Gondolom nyilvánvaló, hogy mi történt az éjszaka.
Tom bólintott egyet, de többet nem nagyon akart beszélni, így elköszöntem, és kimentem a szobából. Gyorsan megkerestem az enyémet, ami nem volt messze, majd bezárkóztam a fürdőmbe.
Egy gyors, frissítő zuhany után lementem az étterembe, hogy megreggelizzek. Kerestem egy üres asztalt, és már ki is hozták a reggelit. Nagy adag rántotta, zsemle, sonkaszeletek, narancslé, tea. Minden volt az asztalon, ami kellett. Hamar csatlakozott hozzám Jurij és Kamil is.
- Úristen, de másnapos vagyok - kezdte a szenvedést Kamil.
- Nekem mondod? Szétmegy a fejem - folytattam.
- De neked legalább volt egy jó estéd - kacsintott rám Jurij.
Kamil rámnézett, majd a szlovénra.
- Miért? Mi történt? Én valahol a harmadik felesnél elvesztettem a fonalat.
- Én sem emlékszem többre - tettem fel gyorsan a kezem.
- Elég szexis táncot nyomtál le Tomnak - nevetett Jurij.
- És még?
- Valamikor kettő-három felé elvonultatok, miután már egy órája folyamatosan smároltatok - avatott be a részletekbe a szlovén.
- Nagyszerű Teo. Sikerült megint összeszedned egy egyéjszakás kalandot? - csóválta a fejét Kamil, és kicsit csalódva nézett rám.
- Nem terveztem - húztam fel az orrom. - Amúgy is, Tom tök rendes volt reggel. Meg egész helyes is.
- De pont ő? Hiszen norvég! A fenébe is, ebből úgyse lesz semmi - morgott.
- Ha egyéjszakás kaland lenne, akkor nem is baj, hogy norvég. Amúgy meg - nyeltem le az utolsó falatot a rántottámból - szerintem lesz folytatása.
Gyorsan megittam a teámat, majd felálltam, és a szobám felé vettem az irányt.
A liftnél összefutottam Tommal. Zavartan nézett rám, de én rámosolyogtam.
- Mikor indultok? - kérdeztem.
- Csak este megy a repülő Ljubljanából. Miért?
- Nincs kedved együtt ebédelni? - tértem egyből a lényegre.
Tom elmosolyodott, és láttam a szemében az örömöt.
- Dehogynem! Egykor az étteremben?
- Tökéletes.
Adtam egy gyors puszit az arcára, majd beszálltam a liftbe, hogy kicsit lepihenhessek.