6. fejezet

Na, meghoztam az újabb fejezetet. Egész jól állok mostanában ezzel. :) Persze folyamatosan íródik, és amint elkészülök egy fejezettel, már rakom is fel ide.
Véget ér a planicai hétvége, de a történet még csak most kezdődik el igazán. :)
Jó olvasást!


***Teo szemszöge***

Becsuktam az ajtót, majd leültem a kanapéra. A gondolataimba mélyedtem, ami most tele volt Tom két puszijával.
Ez is ennyi lesz - gondoltam. - Miért is vártam többet, mint egy norvég síugró barátsága? Már ha lehetséges ez azután az éjszaka után. Amire egyikünk sem emlékszik.
Elhúztam a számat, majd gondoltam, gyorsan összepakolok én is, hiszen lassan indulni fogunk. Szerencsére mi nem repülővel, bár így sokkal lassabb lesz, de nem kell szenvedni a becheckolással, meg hasonlók.
Én ide még repülővel jöttem, Ljubljanából pedig taxival. Most viszont utazhatok a csapattal, a busszal. Persze a miénk nem olyan menő, mint az osztrákoké, meglátszik, hogy nincs annyi pénze a csapatnak. Mi lesz, jövőre, amikor Adam Małysz már nem lesz a csapattal?
Már majdnem készen voltam a pakolással, amikor Kamil benyitott.
- Kopkopkop, bejöhetek? Peersze, Kamil, nyugodtan gyere. De ugye nem zavarok? Nem, de köszönöm, hogy kopogtál - néztem rá, miközben a képzelt beszélgetést előadtam.
- Bocsi - morogta. - Csak gondoltam szólok, hogy siess. Már így is éjszaka lesz, mire hazaérünk.
- Egy kicsit segítenél?
Kamil segített elpakolni a maradék cuccomat, majd két bőrönddel és egy kis hátizsákkal felszerelkezve, már kint is voltam, a busz előtt. Nem szólt be senki, hogy sok a cuccom, a fiúk is hoztak ennyit. Persze nem azért, mert abban a három napban nem tudták eldönteni, mit fognak majd felvenni, hanem csak a versenyre szükséges dolgokat pakolták be. A buszsofőr, Jan egy német származású fickó segített nekem bepakolni a csomagtartóba, majd felmásztam a lépcsőn. Akármennyire is gagyi ez a busz az osztrák tourbus-hoz képest, nekem még így is nagyon menőnek tűnt.
Mindenkinek volt az ablak mellett helye, vagyis lett volna, persze, mint a középiskolások az osztálykirándulások alkalmával, mindegyikük hátra akart ülni (ahol egyébként a legjobban dobál a busz, és csak hányingert kelt). Én nem hátra ültem, hanem befogaltam egy ablak melletti helyet. A lenti részen volt egy minikonyha, egy bárpult, ahol semmi alkoholt nem kaphattunk, de legalább minden ingyen volt, és egy wc. Az utastérben pedig az üléseket ágyként is át lehetett alakítani, hogy kényelmesen aludhassanak a srácok. Na nem, mintha aludni akartak volna, ahogy elnéztem őket.
Én viszont inkább a zenémre koncentráltam. Így legalább nem lettem rosszul. Nem bírom a buszutakat. Persze azért szóltam még Jannak, hogyha lehet, néha egy benzinkútnál álljunk meg, hogy tudjunk levegőzni. Szerencsére ezzel nem volt probléma, hiszen Maciej miatt is mindig meg kell állni, és a vaxmester, Grzegorz sem bírja igazán a buszt. Bár ő megiszik két feles vodkát, és egyből elalszik, csak akkor van gond, amikor felébred, és rohan is egyből a wc-re.
Azért bevettem egy daedalont, és a zene is sokat segít nekem. Persze nem volt nagy nyugtom, hiszen Maciej odaült mellém, hogy beszélgetni akar.
- Azt hittem, te se bírod a buszozást - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Nem, de ha beszélgetek, akkor nem figyelek oda rá, hogy rosszul vagyok.
- Akkor miért nem vagy hátul a többiekkel? Nekem nem tesz jót a beszélgetés ilyenkor - mondtam őszintén. Nem akartam lekoptatni, de fáradt voltam, nem igazán aludtam az elmúlt éjszaka. Persze ezt nem akartam Cicuskának elmondani.
Vállat vont, majd kicsit megsértődve visszament a többiekhez. Szerencsére többet már nem zavartak, bár ez valószínűleg annak volt betudható, hogy Kamil visszatartotta őket. Ő tudta, mennyire rosszul tudok lenni.
Az úton összesen csak háromszor álltunk meg, először a szlovén-magyar határon, majd a magyar-szlovák határon, végül pedig amikor átléptük a lengyel határt. Nekem csak egyszer kellett úgy igazán levegőzni, amikor a nagy kanyargás után végre megálltunk Lengyelországban. Nem szeretem ezt a részt, ráadásul lassan is tudunk csak arra haladni, hiszen hiába a téli gumi, a Magas-Tátrában még márciusban is van hó. Hólánc meg persze nincs. Mondjuk nem volt rá nagy szükség, de akkor is. Lehet, hogyha kocogtam volna a busz mellett, gyorsabb lettem volna. Na jó, talán sprintelni kellett volna, de legalább friss levegőn lettem volna.
Éjjel kettőre megérkeztünk végre Zakopanébe, és a buszállomáson kiszállhattunk mi, helyiek. A többieket hazavitte a busz.

***Kamil szemszöge***

Ahogy leszálltunk a buszról, Teo és én ugyanarra vettük az irányt. Mivel Ewa és én szakítottunk, inkább Teo-hoz mentem, így nem okozott gondot, hogy hazakísérjem. A városban, mint mindig, most is nagy volt az élet.. Minden évszakban rengeteg turista jár erre, így mindig van valahol buli. A Morskie Oko nevű szórakozóhely nem okozott csalódást, sok fiatal cigizett kint előtte. Persze mi nem mentünk bulizni, el voltunk fáradva eléggé. Végigsétáltunk a főutcán, majd ahol kettéválik az út (egyik a sánc felé megy), mi is lekanyarodtunk, és a bolt mellett bekanyarodtunk az egyik utcába. Nem nagy város Zakopane, és a legtöbb hely szálloda, vagy panzió. Mi egy kisebb házban lakik Teo, aminek az egyik lakása a övé volt. A többiben általában turisták szállnak meg, a házinéni viszont úgy döntött, egy-két lakást albérletbe is kiad.
Bementünk a lakásba, ahol Teo egyből ledőlt a kanapéra a nappaliban.
- Nyugodtan menj el zuhanyozni, addig én olvasok.
Bólintottam, és befoglaltam a fürdőt. Volt itt egy törölközőm, hiszen sokszor volt olyan buli, ami sokáig tartott, és ilyenkor nem akartam sose zavarni Ewát hajnalban, hogy hazaérek, és estére itt maradtam. Most már mindegy ez az egész is.
Nem áztattam magam sokáig, hiszen tudtam, hogy Teo is zuhanyozni akar még. Felvettem egy tiszta pólót, majd alsógatyában és a pólóban kimentem a nappaliba.
- Mehetsz - vetettem oda Teonak. Most többre nem voltam képes.
Bementem a szobába, majd lefeküdtem az ágyba. Már alig voltam ébren, szerintem félálomban lehettem, amikor Teo is csatlakozott. Bebújt mellém az ágyba, és már aludtunk is.
Sosem voltunk szégyenlősek egymás előtt, hisz kiskorunk óta ismerjük egymást. Sokszor aludtunk egymás mellett, sosem volt belőle gond.

Hajnalban, amikor felkeltem, láttam, hogy Teo még alszik. Ránéztem az órára. Hét volt. Nem szoktam sokáig aludni, bár amilyen fáradt voltam este, nem értem, miért nem tudtam most kialudni magam. Két napja alig aludtam.
Kikászálódtam az ágyból, majd betakargattam Teo-t. Milyen nyugodtan alszik. Én pedig mennyire hozzábújnék.
De nem lehet. Nem tudja, mit érzek, és talán hülyeség is az egész. Meg most ott van Tom is neki. Már ha sikerült a randijuk. Erre még rá sem kérdeztem.
Kinyitottam a hűtőajtót, majd amikor láttam, hogy nem sok minden van benne, csak lejárt szavatosságú joghurtok, úgy döntöttem, lemegyek a boltba. Úgy sincs messze, és mivel hét óra van, már ki is nyílt. Amúgy is kedd van, tehát mindenki megy dolgozni. Kivéve mi, nekünk szünetünk van.
Felöltöztem, és kiléptem a lakásból. Elsétáltam a boltig, és gyorsan bevásároltam. Vettem zsemlét, felvágottat, margarint, vizet. Alap dolgok, de nem kell ennél több most.
A pénztáros néni már ismer minket, hiszen rengetegszer jártam én is erre.
- Gratulálok az eredményedhez! - mosolygott rám, mire egy tizenéves lány (biztos suli előtt beugrott kajáért), aki előttem állt a sorban, gyorsan hátra fordult. Méregette az arcomat, majd vállat vonva elment.
- Köszönöm - mosolyogtam a nénire, viszont megint zavart, hogy a saját városom beliek nem ismernek fel engem.
Kifizettem a kaját, majd visszamentem a lakásba. Elkezdtem készíteni egy szendvicset magamnak, majd mikor Teo kibotorkált a szobából, úgy döntöttem, csinálok egyet neki is. Amikor konstatálta, hogy ő is fog kapni, felrakott forrni vizet. Majd egy kannába belerakott két teafiltert.
Mikorra elkészültünk a reggelivel, megterítettünk, és leültünk az asztalhoz.
Nem sokat beszélgettünk, inkább faltuk a kaját, hiszen nagyon éhesek voltunk már. A teát is megittuk hamar, úgyhogy maradt az ásványvíz.
- Mi jót csinálsz ma? - kérdeztem meg a reggeli után.
- Nincs tervem. Te hazamész? - nézett rám kérdőn.
Csak megvontam a vállamat. Nem nagyon volt kedvem hazamenni az üres lakásba. Furcsa, már annyira megszoktam, hogy ott van Ewa. Nélküle annyira más lesz.
Na nem mintha bánnám ezt az egészet.
- Felhívod majd Ewát?
- Minek? - bukott ki a kérdés a számon.
- Hogy megbeszéljétek a dolgokat józanul is.
- Nem mindegy? Megcsalt, elhagyott. Nincs kedvem beszélni vele.
- Egyszer úgyis muszáj lesz. Ha mást nem, mikor váltok.
Igaza volt, tudtam. De inkább csak nyújtottam a dolgokat.
- Mi lenne, ha este elmennénk sörözni? - kérdeztem rá inkább. - A sánc előtti kocsma?
- Inkább menjünk a Guiness-be - mosolygott már ő is. - Jobb a sör, és igazán mehívhatnál engem is. Most úgyis nyertél egy csomót.
Elnevettük magunkat. Megvan az esti program. Addig pedig filmezünk. Persze inkább letöltünk filmeket. Borzalmas az, ami a tévében megy. A hollandoknál van felirat. Nálunk bezzeg csak alámondás. Nem túl izgalmas, amikor egy nyolcéves kisfiúnak, és egy nyolcvanéves néninek is ugyanaz a középkorú férfi mondja alá a mondandójukat, hangsúly nélkül.