1. fejezet

Az nap gyönyörűen sütött, gyönyörű volt, ahogy megcsillan a havon. Tavasz van, de Planicát még nagy hó borította. Imádtam ezt a sáncot, mindig ezzel végződik a síugrás szezonja. Persze mi nem jöhetünk el ide. Sírepülősánc, mi pedig elvileg nem vagyunk elég képzettek hozzá.
Kamil is mindig ezzel gonoszkodik. Kiskorom óta ismerem, együtt döntöttük el, hogy mi igenis síugrók leszünk. Adam Małysz volt a példaképünk, és a zakopanei síugrásra mindig kimentünk együtt.
Adam miatt döntöttünk úgy, hogy mindketten síugrók leszünk. Persze, nekem kisebb esélyeim voltak. Ugyan volt Zakopanéban női osztály, de azért mindig is a férfiakra ment rá ez a sport. Kiskorunk óta jártunk edzésekre, de csak hobbi szinten. Végül, a nagy döntésünk után, hogy világkupát fogunk egyszer nyerni (nem is tudom, miből gondolhattam), nagyobb elánnal kezdtünk edzeni.
Pár éve Kamilnak sikerült is bekerülnie a lengyel válogatottba. Nagyon büszke voltam rá, hiszen alig pár év alatt megcsinálta, és bekerült a csapatba. Ott ugorhatott Adam oldalán, sőt mi több, jó barátok lettek.
Én is jártam versenyekre, de nem voltak jól megszervezve. Európán belül jártunk ide-oda, és volt, amit meg is nyertem. Lengyelországban mindig örültek természetesen, hogyha hír jött arról, hogy nyertem, vagy egy másik lengyel nő, de nem nagyon beszéltek róla sokáig. Csak az a tipikus örülünk, mert hát lengyel...
És itt el is érkeztünk a történet kezdetéhez, ahonnan kicsit elkanyarodtam. 2011 márciusát írtuk, és az utolsó síugró világkupa verseny volt abban az évben. Kamil szerzett nekem VIP jegyet, hiszen ekkor már tudtuk, ez lesz Adam utolsó világkupa versenye. Előző napon már elbúcsúztattuk a norvégok edzőjét, akivel sikerült egy képet is csinálnom.

Kamil és én már reggel találkoztunk. Elmentem vele futni, de nem nagyon akart edzeni. Pedig itt nagy lehetőség, hogy mutasson valamit. Oké, már Zakopanéban nyert egy versenyt (gyönyörű hóesésben, sajnos Adam akkor elesett), de azért ez a világ - immáron - második legnagyobb sánca, ideje mutatnia valamit. Ő mégis unatkozott, ezért egy rövidke kocogás után megálltunk, és inkább sétálva folytattuk utunkat.
- Na, mi az Teo? Várod már a nagy találkozást? - kérdezte mosolyogva.
Adamra gondolt. Ez volt az első alkalom, hogy találkozhattam vele, és már nagyon be voltam sózva. Sose mentem még el versenyre úgy, hogy VIP jegyem lett volna, még otthon sem. Mondjuk Kamil mindig be akart vinni, de a zakopanei női szakosztály mindig együtt ment, és a D szektorba kaptuk mindig a jegyünket. Ennyit adtak nekünk ingyen. Meg mindig is jó volt a hangulat ezeken a versenyeken. A lányokkal jól éreztük magunkat, és én is ismerkedhettem néhány külföldi szurkolóval, akik oda vettek jegyet.
- Persze, hogy várom már - mosolyogtam legjobb barátomra. - A világ legjobb síugrójával találkozhatok. Ráadásul neked az egyik legjobb barátoddá vált. Ez azért nagy dolog. Ő a példaképem.
Egy idő múlva újra kocogásra váltottunk, de még így is háromszor meg kellett állni, ugyanis pár rajongó észrevette Kamilt, és fotózkodtak vele. Voltak köztük lengyelek is, három fiatal lány, akik borzalmasan visítottak, alig értettük mit akarnak mondani. Persze rám gonosz szemekkel néztek. Nem értem a problémájukat, hiszen ott van Kamilnak Ewa, és ha annyira nagy rajongók lennének, tudnák, hogy szeretett Kamil Stoch-uk házas. Persze ezt szeretik elfelejteni.
- És te ezt hiányoltad? - kérdeztem tőle nevetve, miután ott hagytuk a lányokat.
- Azért jó érzés, hogy felismernek. A zakopanei győzelem óta többen állítanak meg.
- Ja, és most azt hiszik, hogy van köztünk valami - röhögtem el magam.
Kamil rám mosolygott.
- Igen, Ewa-ra nem igazán gondolnak a rajongók. Legalábbis a lányok.
- Vagy azt hitték, hogy én vagyok Ewa.
Nevettünk egy jót, és lassan már el is értünk a verseny helyszínére. Kamil oldalán nem is nagyon nézték meg a VIP pass-omat, csak futólag pillantott rá a biztonsági őr. Helyette inkább kért egy autogrammot ettől a hülyétől.
Ez volt a harmadik nap, hogy itt voltam bent, mégsem találkoztam nagyon a síugrókkal. Éppen koncentráltak, vagy edzettek még egy picit, és nem akartam őket nagyon zavarni.
Most viszont tudtam, hogy Kamil bemutat a csapatának. Egyedül Maciej-t ismertem korábbról, de nem tudom, hogy emlékszik-e rám.
- Sziasztok srácok. Bemutatom Teodozja Ptaszeket - kezdte Kamil.
- Csak Teo morogtam rá legjobb barátomra.
- Á, madárka! Emlékszem ám rád - kacsintott rám Maciej Kot.
- Örülök cicuska - kacsintottam vissza, amin nevettünk egy jót.
(*szerkesztői megjegyzés: ptaszek - madárka, kot - macska lengyelül)
Ezek után mindenkinek be lettem mutatva.
- Ő pedig itt a híres-neves Adam Małysz - vigyorgott Kamil, mint a tejbetök. - Adam, ő pedig itt a leeeegnagyobb rajongód, az egyik legjobb lengyel női síugrónk, Teo.
- Örülök, hogy megismerhetlek - mosolygott kedvesen Adam, és kezetfogtunk.
Én is vidáman mosolyogtam rá, szinte nem is voltam zavarban.
Jól elbeszélgettem a srácokkal, akik nagyon jó hangulatban voltak.
- Remélem jól fogtok szerepelni - mondtam a fiúknak, mikor elbúcsúztam tőlük. - Sok sikert, és egy csupa lengyel dobogót várok ám.